2012. október 14., vasárnap

Az fstab szerkesztése terminállal


Tegyük fel, hogy sokat látott és tapasztalt userek vagyunk mind, és az adatokat tartalmazó partíciókat NTFS fájlrendszerben tartjátok, ami azért jó, mert ha éppen az ablakos rendszer a soros, akkor könnyedén együttműködhettek vele, míg ugyan ez EXT4 vagy BTRFS fájlrendszerek esetében bajos lehet.
Miután frissen telepített openSUSE (vagy bármilyen más Linux alapú) rendszereteket sikerült elsőre elindítani, és megcsodálni, hogy „deszép”, elérkezett az ideje, hogy felcsatoljátok a zenéket, filmeket, és mindenféle egyéb, teljesen jogtiszta tartalmakat hordozó NTFS partícióinkat. Ez így rendben is van, de mi lesz akkor, ha legközelebb is ezt szeretnétek tenni? Megint manuálisan? És ha a Linux van olyan ügyes, hogy ezt egyedül is meg tudja tenni a megfelelő útmutatással? Persze, nem is kérdés, hogy erre minden további nélkül alkalmas, és képes. Az NTFS fájlrendszerű partíciók indításkori felcsatolásához a következőket kell elmagyarázni neki.
De mielőtt izzítanátok a terminált: bár számtalan root jogokkal is élni tudó szoftver létezik, mert ugye a művelethez, melyre készülünk rendelkeznünk kell ilyen kiváltságokkal, én személy szerint mégsem ajánlanám őket. Ennek egyik oka, hogy egy korábban remekül belakott Kubuntumat sikerült ezzel örökre elnémítanom. A másik ok sokkal inkább a személyes fejlődéshez kapcsolódik: ha mindezt manuálisan meg tudjátok tenni, akkor rövid úton kezdőből teljes értékű Linux felhasználóvá válhattok, ami a reggeli tükörbenézésnél lehet különösen hasznos.
Tehát akkor csapjunk is bele a bizonyos lecsóba, majd hagyjátok el a konyhát. Kezdetnek győződjetek meg arról, hogy egyetlen NTFS partíció sincsen felcsatolva, mert jelenleg az a jobb, ha használaton kívül állnak. Kérdés, hogy a hőn szeretett Linuxotok minek is látja ezeket a meghajtókat, hogyan nevezi őket? Ezt már csak érdekességképpen is látni kell, akinek kedve engedi látogasson is el a következő helyre:
/dev/disk/

A /dev/disk/ mappa
Itt aztán találtok néhány további mappát, amik az elérhető, felcsatolható háttértárolókat tartalmazzák azonosító (ID), megadott név (Label), elérési út (path) és egyéni azonosító (unique identifier, uuid) szerint. Nektek majd az ID kell, de még mielőtt elkezdenétek vadul vágólapozni, várjatok kicsit, ugyanis a szükséges információ ott lesz már a műveleti területen.
A következő előkészületi lépés annak a mappának a létrehozása lesz, melybe a rendszeretek minden indítás után beilleszti majd a felcsatolt meghajtót. Ezt több helyre is létre lehet hozni, akár a /home könyvtárba is. Én régi szokás szerint minden ilyesmit a /media mappába teszek. Egyetlen előnye, hogy még többet ismerkedhetünk a terminállal, így én is erősen ajánlom. Hívjátok is elő öreg barátotokat a menüből, vagy ALT+F2 után véssétek be, hogy „terminal”. Ha már megnyílt, akkor a következő paranccsal hozzátok létre a mappát a megfelelő helyen:
sudo mkdir /media/mappa neve/
Az enterezés után a rendszer bekéri majd a root jelszavatokat, amit adjatok meg és már kész is a szükséges mappa a megfelelő helyen. Most jön a folyamat lényege, ami után már készen is vagytok. A Linux rendszerek egy fstab nevű fájlban tárolják azokat a meghajtókat, amiket felcsatoltok, hasonlóan a GRUB-hoz, de ellentétben a GRUB-bal, az fstabot jóval könnyebb szerkeszteni. Természetesen mindennemű szerkesztéshez rendszergazdai jogokra van szükség. Ássátok elő megint a terminált, és írjátok be a következő parancssort:
sudo kwrite /etc/fstab
Miután megadtátok a root jogot magatoknak, meg is fog jelenni az immáron szerkeszthető fstab fájl a kwrite-nak köszönhetően. Ha GNOME rendszeretek van, akkor a kwrite helyett írjátok, hogy „gedit”. Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy óvatosan szerkesztgessétek, és semmi olyasmit ne írjatok bele, amiben nem vagytok teljesen biztosak. Valahogy így néz ki a fájl:

fstab
Itt már jól látszik, hogy mi lesz a cél. Van egy NTFS partícióm, amit a harmadik helyre akarok bootoláskor felcsatolni.
1. Ehhez kezdetnek le kell másolni az ID-t, tehát a „proc” kezdetű sor elején egy enter új sorhoz, majd másoljátok oda a második meghajtó ID-ját, majd a végén a „2-t” cseréljétek le „3-ra”.
2. Következik annak a mappának az elérési útvonala, ahova csatolni szeretnétek az adott partíciót. Az elhelyezéshez használhattok nyugodtan szóközöket, ugyanis a fájl teljesen szintaxis-érzékeny, azaz nagyon jól tudja, hogy hova milyen információ tartozik.
3. A következő lépés megadni a Linux rendszeretek számára a parancsot, hogy mit is kezdjen a felcsatolandó meghajtóval. Jelen esetben az „ntfs-3g” parancs lesz használatos, ami NTFS fájlrendszerű partíciót csatol fel írási jogokkal. Fontos, hogy így írjátok be, egyébként nem fogjátok tudni szerkeszteni a partíción lévő fájlokat.
4. A következő lépésben paramétereket adtok meg, amik meghatározzák, hogy milyen jellegű adatok vannak jelen a meghajtón. Ha mondjuk angolul tartanátok mindent a meghajtón elég lenne a „defaults”, de én ékezetes karaktereket használok, ezért nem árt tudtára adni bátor pingvineteknek, hogy UTF-8 kódolást használjon. Ellenkező esetben ANSI-ban fogja kezelni, és aki már látott egy ékezetes szöveget ANSI kódolással megjelenni, az most mosolyog egyet. Tehát értjük egymást:
defaults,locale=en_US.UTF-8.
5. Végül következik kettő paraméter, amiket a fejlesztők tartottak fontosnak megjelentetni, mivel a teljesség igénye nélkül közelítem a témát, ezért ezek magyarázatától most eltekintek. Elég annyit tudnotok, hogy „0_0” formában írjátok be ezeket a sor végére kb. 3 szóközzel a kódolási paramétereket követően.
6. Nem tudom mennyire hihetetlen, de készen vagytok. Mentsétek el a fájlt, és zárjátok be.
7. Reboot! :)

Ennyiből áll induláskor automatikusan felcsatoltatni egy NTFS fájlrendszerű partíciót bármelyik Linux rendszeren. Egyáltalán nem bonyolult, de ha segítségre lenne szükségetek, vagy esetleg további információk érdekelnének a lehetőségekről, egyéb paraméterekről, akkor írjatok, és szívesen segítünk bármiben.

Szép napot!


2012. szeptember 29., szombat

Szabad a játék!

Mindannyian szeretünk játszani, igaz? És persze szeretjük az ingyenes dolgokat is. Ezek szerint akkor szeretjük az ingyenesen játszható játékokat is?
Nos ez az a pont, ahol a legtöbb "gamer" felhúzza a szemöldökét és határozottan nemet mond, de legalábbis elgondolkodik. És teszi ezt jó okkal. A Free 2 Play játékmodell manapság a reneszánszát éli, de honnan is indult, mi az oka a játékos társadalom bizalmatlanságának, és legfőképpen van e jövője?

Az első F2P játékok nem sokkal a World of Warcraft megjelenése után kezdtek szállingózni, mígnem egész áradatuk lepte el az internetet. A célközönségük egyértelműen az, az akkortájt széles réteg volt, akit ugyan rettentően érdekelt a WoW, és az általa kínált közösségi játékélmény, de nem tudták kifizetni a játék egyébként igen magas havidíját. Sokan haraptak rá a lehetőségre, köztük én is, és elég hamar komoly játékosbázisra tettek szert ezek a programok. Persze gyorsan rá kellet jönnünk, hogy olcsó húsnak híg a leve, hát még az ingyenesnek, ami pláne nem is teljesen ingyenes, hiszen az igazán szaftos tárgyakhoz, küldetésekhez, vagy akár közösségi eszközökhöz, csak némi pénzmag átutalása után lehetett hozzáférni. Hogy a grafikai színvonal messze elmaradt az egyébként már akkortájt sem csodaszép WoW-tól azt meg lehetett érteni. Hogy az MMO-k egyik leggyengébb pontja, a történetmesélés katasztrofális lett, az csak szokatlan volt. De, hogy mekkora előnyöket kaptak azok a játékosok akik fizettek is a programért, az sokaknak az utolsó cseppet jelentette az amúgy is gyorsan telő poharukba. És ezzel a lendülettel elkönyvelték az összes F2P játékot, a manapság elterjedt kifejezéssel élve Pay2Win vacaknak.

Dekaron
És ezzel vége is lenne a történetnek, hacsak szépen lassan néhány nagyobb kiadó nem fordult volna a stílus irányába. Az indokok általában a kalózkodásra kezdtek mutogatni, miszerint, ha a játékosok nem szeretnek fizetni, csak töltögetni, akkor megkaphatják. És meg is kapták. Persze eleinte csak a grafikai minőség, és talán kicsit a körítés lett jobb, meg persze a név, hiszen ki ne szeretné kipróbálni a Battlefield ingyenes változatát? De a P2W rendszer megmaradt. Hol finomabb formában, hol erőszakosabban a játékos képébe tolva, hogy ha jó fegyvert akarsz akkor fizess! Ez persze újra elriasztott sok embert, és a műfaj hírnevén sem javított sokat, mégis egyre többen maradtak, és fizettek, többet, kevesebbet. Mígnem valaki rájött egy lehetséges receptre.
Battlefield Heroes
Hogy pontosan ki volt az, vagy hogy többen voltak-e egyszerre azt nem tudom, de a lényeg egyszerű: A legtöbb játékos szereti a csilli-villi dolgokat, lusta és hiú. Ennyi. Jól nézzen ki a játék, és biztos sokan meg fogják próbálni. Mindenki szeretne kicsit kitűnni a tömegből. Hát ha egyedi szeretne lenni akkor fizessen. Nem szeretnél 50-100 kört lejátszani, hogy új rakétavetőt vehess? Fizess, és több tp-t kapsz, meg több játékbeli pénzt. És a recept működőképesnek tűnik. Akik fizetnek, kényelmesebben játszanak, de a többiek (a lehetséges későbbi vevők) sem futnak világgá az unfair bánásmódtól. A kiadó meg zsebeli a cash-t. Erre jelenleg a legjobb példa a League of Legends ami elsősorban a keményvonalas játékosokat célozva, egyre több embert vonz, és nyereségesen üzemel, mindenki nagy megelégedésére. Ott van a sokak által kritizált, kissé a P2W határán egyensúlyozó, mégis rengeteg embert kiszolgáló World of Tanks. És csak egy rövid lista a még béta verzióban leledző, de előreláthatólag igen sikeres programokról:

A szintén hardcore rajongóknak készülő Mechwarrior Online amit a cryengine2 hajt:


A csodás grafikájú, egy pályán akár 600 játékost kiszolgáló Planetside 2


A kissé "casualabb" réteget is kiszolgáló Blacklight Retribution


A még korai fázisban leledző, de nagyon ígéretes Hawken



Még sokakban él a régi beidegződés, hogy ha valami Free 2 Play, az csak vacak lehet, de egyre több játék jelenik meg amit érdemes kipróbálni, mert jó irányból közelítik a modellt, és képesek kellemes élményt nyújtani akár a hétköznapi, akár az elvetemült játékosoknak.
Még korai lenne megmondani, de lehetségesnek tartom, hogy ez az irány a PC-s játék jövője.
(Nem a PC-s játék nagyon nem halott!!! :D)

2012. szeptember 18., kedd

Még fahéjasabb lett a Cinnamon


Mint ahogy sokan tudjátok, a GNOME felhagyott eddigi fejlesztési irányával, és egy teljesen új terepre tévedt, így nem csak, hogy táptalajt biztosított a régi asztali környezetet megtartani vágyók fejlesztőknek, hogy nekikezdjenek saját megoldásaiknak, de mindinkább nagyobb igény mutatkozott erre a felhasználóktól is. Nem sokkal ez után, vagy talán még a történések közepette az Ubuntu is belevágott saját asztali környezetének legyártásába, a Unity fejlesztésébe. Nem lenne elég egy könyv sem, hogy összeírjam azt a megannyi érvet, amik az új megoldás mellett, illetve ellen szóltak, és ezért nem is vállalkoznék most rá. A Canonical egyértelművé tette, hogy a Unity mellett tette le a voksát, tetszik nem tetszik. Tehát még több felhasználó maradt asztali környezet nélkül, de a sötét éjszakában új fények gyulltak. Szám szerint kettő.

Fedora 17 GNOME Shellel
A GNOME 2.x még mindig létezik régebbi disztrókon, és fog is egy darabig, biztosra vehetjük. Mindeközben kettő új asztali környezet vonta magára a figyelmet azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az egykor szebb napokat is megélt GNOME 2.x helyére lépjenek. Mindkettőjük komolyan kötődik a manapság oly népszerű Linux Minthez. Kiváltképp a Cinnamon, amin nem mások, mint a Linux Mint fejlesztői dolgoznak. Ők ugyanis kijelentették, hogy nem kérnek a tengeri herkentyűkből, és van akkora arcuk, hogy saját asztali környezetet építsenek. Kettőt említettem, tehát a második újdonság a MATE, ami sokkal inkább hasonlít az egykori GNOME 2.x-re, mint a Cinnamon. Ez utóbbi több elemet kölcsönzött a szintén újdonságnak számító GNOME 3.x-től, illetve a GNOME Shelltől.

MATE 1.1 Ubuntuval
Most nem szeretnék nagyon belemenni a részletekbe, mert bizony itt ülnénk egy darabig. E rövid bejegyzés célja annak az alább elhelyezett videónak a közzététele, melyet ma jelentettek be a Cinnamon 1.6 asztali környezet képességeinek és újdonságának bemutatására.
Szabad hozzászólni, kérdezi és osztani is!

Cefi

2012. július 6., péntek

Its time...

Well, its time to buzz some IT stuff again.

Hope that is not too late, so prepare for new entertainments from now on...

2011. július 17., vasárnap

Motorola Defy, felszabadulásom dióhéjban

Motorola Defy Az iPhone 3G a személyiségem egyik legszembetűnőbb, ám felületes rétegét csodásan kielégítette. A sznob C-t lenyűgözte a mindent elsöprő luxus érzete már mikor kibontotta az Apple kínos műgonddal összeállított dobozát, és ez a lelkesedés a divat hatására ki is tartott több mint egy évig – az iPhone nem telefon, hanem ellentmondást nem tűrő kommunikációja annak, hogy “sosem lesz olyan jó telód mint nekem”. Nos a Motorola is tudott ilyet, elég ha visszagondolok a szintén újonnan vásárolt V3i-re, amit 2006-ban újítottam a T csoporttól. Akkoriban a “pengemoto” pont akkora őrület volt mint később az iPhone lett, rengeteg amerikai produkcióban tolták arcunkba a keskeny, ám férfias vonalait az ideálok. Az a készülék pont ennyit tudott, jól összerakták, drága volt, hype volt körülötte, és minden tekintetben elavult szolgáltatáskészletet sóztak rá a divatozni vágyókra. Az iPhone ezzel szemben tudásában is vetélytársai felett állt oly magasan, hogy még két év használat után is drágábban adtam el, mint ahogy az új készülékem vettem, a Motorola Defy-t.Motorola Defy Ez a modell már nem akarta hangos csinnadrattával megváltani a világot, csak csendben, szerényen újraDEFYniálni a az okostelefonok fogalmát. A legnyilvánvalóbb változás az újdonsült Defy tulajdonos életében az, hogy nem kell vigyáznia a PDA-jára. A gordzsüsz diszpléj gorilla glass mögé került, mindenféle karcnak és ütésnek ellenáll. Az IP 67-es katonai szabvány garantálja hogy a készülékházba semmilyen szemcseméretű por nem juthat be, és hogy egy méter mélyen legalább fél órát pihentethetjük a készülékünket a víztükör alatt, nem kell tartanunk a beázásoktól. Ettől persze még nem kell hogy megremegjen a lábunk, de ha szembesülünk a tudással amit ebbe géptestbe zártak, akkor már indokolt egy elismerő “ejha”  felszabadulása. Felszabadító ugyanis tudni, hogy nem kell kompromisszumokat kötni semmilyen téren, és a PC-s Apple user már észre sem veszi tán évek múltán, hogy milyen rabigába hajtja fejét szeretett telefonja kiszolgálása érdekében. Mikor elkezd lassulni a készülék a kaliforniai anyavállalat által ráerőltetett újabb és újabb oprendszerek és alkalmazások súlya alatt (nem csoda, fele akkora órajellel mint a defy procija), és végül könnyek közt megválsz tőle, akkor tűnik fel hogy soha többé iTunes (!) tudsz zenéket másolni, törölni, szabadon kommunikálni számítógépekkel WLAN, USB, vagy bluetooth kapcsolaton keresztül egy egyszerű böngészőből, más telefonokról közvetlenül és őszintén szólva a kivitelbe és a csomagolásba se kötne bele senki, aki nem használt sokáig Apple termékeket. Puritán, egyszerű, és villámgyors, és eddig ismeretlen szabadságot mellékelnek hozzá :) Aztán már csak az árát kell összevetni a hasonló tudású iPhone 4-gyel, majd be kell tenni a tengerbe úgy tíz percre mindkettőt (mellé tehetsz egy csúcskategóriás Samsungot vagy HTC-t is) és meglátjuk melyikkel fogod posztolni FB-ra vagy Google+ra a rögtönzött kis teszt eredményeit. Apropo, hadd ne én elemezgessem tovább nyilvánvaló elfogultságomban a masinát, teret engedek profi tesztereknek inkább:

http://pdafanclub.com/index.php?option=com_content&view=article&id=1492:a-porvihar-es-az-aradas-kiralya-motorola-defy-teszt&catid=87:motorola&Itemid=43

http://mobilarena.hu/teszt/motorola_defy_ez_aztan_dofi/bevezeto_tartozekok.html

http://androidarena.hu/2011/01/motorola-defy/

http://www.telefonguru.hu/keszulekek/teszt_Motorola_DEFY.asp

Motorola Defy iPhone 3G Motorola Defy iPhone 3G

Motorola Defy iPhone 3G

2011. április 11., hétfő

Hárdveres

Ma egy hírtelen ötlettől vezérelve mopedre pattantam és az uszoda helyett a Compugroup belvárosi boltjába hajtottam, ahol akkora összeget hagytam, amekkorát az idén még összesen sem költöttem el. Ugyanis a gépem megint kattant egyet, és megadta magát, általában a merevlemez tápellátása volt kontakthibás. Mindenféle olcsó vacak tápokkal próbáltam már etetni a gépeim, általában vagy egy füstölő (de működő!) alaplap lett az eredmény, vagy a maihoz hasonló üzemet zavaró események vágtak közbe. Most döntöttem úgy, hogy ezzel a szanaszéjjel buherált 300 wattos Codegen táppal soha többé össze nem rakom a konfigot. Erre a gépre legutóbb akkor fordítottam pénzt és energiát, mikor D-vel 2007-ben először különváltunk. Előtte pedig szánalmas kis életemben fontos szerepet játszott a modding, nem csak másoknak építettem egyedi gépeket, de nekem is volt pár ilyen próbálkozásom. A NASA/Paks teljesítményt pedig mindig is megköveteltem a termékeimtől, így nem volt állapot a 256 megás nVidia 8600 GT (galaxy tuning) videókártya teljesítménye, szintúgy kiment a divatból a 2 GB ram, a 80GB-s IDE szalagkábellel becsatolt Samsung vinyón meg már én magam is csak nevetek. Anyám úgy fogalmazott a földön fekvő, porba fulladt, felnyitott gépház láttán, hogy a suszternek lyukas a cipője.. Milyen igaza volt! Így ha már új táp kellett, és bepakoltam a SATA2-es fél TB-s WesternDigital HDD-t, beújítottam egy videókártyát is, persze megint nVidia alapokon nyugvó modult, ezúttal a Gainward műhelyéből, és a tápot sem adtam alább egy HKC-USP-nél. Ezzel az igényességgel építgetve persze a 3,5 éves Asrock alaplap is menne a levesbe a 3 Ghz-s DualCore procival együtt, de utóbbinak a számítási teljesítményével tapasztalatilag elégedett vagyok. Mondjuk ismerem magam, tudom hogy most, hogy szépen kiglancoltam és összeraktam a gépházat, mindent renováltam benne és rajta, majd napokon vagy heteken belül be kell szereznem egy fejlettebb technológiát képviselő processzort, egy tekintélyes hűtővel, meg persze a minimum 4 GB DD3 ram új alaplapért is kiált, csak most ezeknek még nem éreztem égető szükségét, így sváb vérem nem hagyta hogy egy teljes konfigurációra való hightechet pakoljak a kosaramba. A MAFIA2-t az imént a legkisebb szaggatás nélkül játszottam teljesen full grafikával, egyelőre hang nélkül, mert a Sound Blaster Audigy hangkártyám még úton van vidékről, az integrált soundchip pedig deriválta magát a múlt héten, és b#sz#k szólni. Inkább szórakozzunk azon miket építettem mikor kicsi voltam és nyomi: 
Pókemberes ház 2005 augusztusból (a képek a 6610i Nokiám CIF kamerájával készültek)
image image image  image

Aztán 2006 végén átköltözött a fenti konfig egy vállalhatóbb (gyári Raidmax) házba, amit egy ügyféltől irigyeltem meg. Most is ezt használom:
image image image
Úgy néz ki a kék fénytől nem tudok szabadulni, de nem is akarok. Valamiért nagyon tetszik, talán nem is tudnék más félét csinálni… CSAKAKÉK CSAKAZUV. Végezetül pár kép az új cuccokról:
P1180042 P1180048 P1180058

2011. április 10., vasárnap

Egy érdekes rendezvény...

Eljött a napja, hogy a pécsi Ubuntusok is megemlékezzenek egy új kiadás megszületéséről. Ennek lelkületében került megrendezésre ez a kis összejövetel. Geekek talpra fel! :)

Részletesebb infókért irány az Ubuntu Közösség oldala! ;)